Ki tekinthető kétnyelvűnek?

A kétnyelvűség kutatása rövid múltra tekint vissza. Csak a XX. század közepétől tekinthető önálló nyelvészeti kutatási területnek. A szakirodalomban széles skálán mozog a kétnyelvűség meghatározása. A definíciók jelentős része kompetencia központú, tehát az adott nyelv ismerete alapján kategorizál. Mind a minimalista, mind a maximalista felfogás képviselteti magát. Egyes nyelvészek szerint akkor is kétnyelvű valaki, ha a négy készség – beszédprodukció, beszédértés, írás, olvasás – egyikét birtokolja, miközben mások úgy vélik, hogy kizárólag az tekinthető kétnyelvűnek, aki anyanyelvi szinten birtokolja a nyelveit.

Grosjean a nyelvhasználat gyakoriságát és szükségességét helyezte definíciója középpontjába. Használatközpontú szemléletével új megvilágításba helyezte azt. Véleménye szerint:

• az a személy kétnyelvű, akinek a mindennapi életben szüksége van mindkét nyelv rendszeres használatára. Különböző mértékben ismeri és használja azokat más-más szituációkban. Leszögezi, hogy a kétnyelvűeket nem lehet összehasonlítani az egynyelvűekkel, és az 1 + 1 = 2 elv sem alkalmazható rájuk, hiszen a kétnyelvű nem két egynyelvű összege, hanem önálló.

Anyanyelv – apanyelv?!

Egynyelvűek esetében föl sem merül annak a kérdése, hogy, melyik nyelvet vallják az anyanyelvüknek. A kétnyelvűeknél annál inkább. Sem az anyanyelv definíciója, sem a szociolingvisztikai kutatások nem zárják ki az egyén életében több anyanyelv jelenlétét:

“Anyanyelvnek azt a nyelvet vagy nyelveket nevezzük, amelyet az ember gyermekkorában a szüleitől vagy a környezetétől megtanul, és azt a mindennapi élete során természetes módon, külön fordítás nélkül képes használni, illetve gondolatait ezen a nyelven képes a legkönnyebben kifejezni.”

Skutnabb-Kangas az anyanyelv négy lehetséges definícióját fogalmazta meg. Szerinte az anyanyelv:

• az elsőként megtanult nyelv,
• az a nyelv, amellyel a beszélő mint anyanyelvével azonosul, illetve a beszélőt anyanyelvi beszélőként mások azonosítják,
• a legjobban ismert nyelv és
• a legtöbbet használt nyelv.

A megfogalmazások a definíció rugalmas kezelését kívánják meg. Kétségtelen, hogy a megváltozott életkörülmények, például lakóhelyváltás következtében változhat az egyén életében az a nyelv, amelyet a legtöbbet használ. A kérdés inkább az, hogy létezhet-e párhuzamosan két anyanyelv egy személy életében?

Egyes feltételezések szerint az az anyanyelv, amelyiken az édesanya szól a gyermekéhez. De mi van akkor, ha az anya két nyelven érintkezik vele születésétől fogva? Az emberek többsége azt a nyelvet vallja az anyanyelvének, amelyikhez erősebb érzelmi szálak fűzik, és amelyiken jobban ki tudja magát fejezni .

A kétnyelvű gyerekek egy bizonyos életkor alatt általában azt a nyelvet hívják anyanyelvnek, amelyet az édesanyjuk használ velük. A szakirodalom ugyan nem tárgyalja, de a kétnyelvű gyermekeket nevelő családokban – vegyes házasságok esetén – gyakran használatos az apanyelv fogalma, amely értelemszerűen az apa által használt nyelvet jelöli.

A kétnyelvűség típusai

A kétnyelvűvé válás hosszan tartó, dinamikus folyamat, amelynek az eredményét csak felnőttkorban lehet lemérni. Kategorizálására többféle megközelítési mód létezik: a nyelvtudás mértéke, a nyelvhasználat, interferencia, az elsajátítás körülményei, a életkor…stb. A teljességre nem törekedvén álljon itt néhány példa:

• amennyiben a grammatikai kompetenciát, azaz a nyelvismeret fokát vesszük alapul, megkülönböztetjük a domináns és balansz kétnyelvűeket. Az előbbi az egyik nyelv lényegesen jobb ismeretét feltételezi, míg az utóbbi a nyelvek közel egyforma ismeretéből indul ki.

• a kétnyelvűség minőségének kialakulásában az egyik legfontosabb tényező az életkor, amely szerint megkülönböztetünk csecsemő-, gyermek-, és felnőttkori kétnyelvűséget. A csecsemőkori kétnyelvűség esetében szimultán módon történik az elsajátítás. Ha később alakul ki, konszekutív vagy szukcesszív kétnyelvűségről beszélünk, mert a két nyelv elsajátítása rendszerint egymást követi. Az életkor tekintetében 3 év alatt korai gyermekkori, felette késői gyermekkori kétnyelvűségről beszélünk. A korai kétnyelvűségen belül megkülönböztetünk kétnyelvű elsőnyelv-elsajátítást, kétnyelvű másodiknyelv-elsajátítást és korai másodiknyelv-elsajátítást. Az első esetben maximum egy hónapos koráig kapcsolatba kell lépnie a gyermeknek a nyelvekkel. Kétnyelvű másodiknyelv-elsajátításról akkor beszélünk, ha a gyermek élete első hónapja és az első születésnapja között került kétnyelvű közegbe. Egy és három éves kor között alakul ki a korai másodiknyelv-elsajátítás. Ezeknek a kategóriáknak a differenciálására elsősorban pszicholingvisztikai nézőpontból van szükség.

• amennyiben a kétnyelvűvé válás kontextusa szerint kategorizálunk, megkülönböztetjük a természetes és a mesterséges (instrukcionált) nyelvtanulási helyzeteket. Természetes módon akkor válik kétnyelvűvé valaki, ha külföldön születik, vagy a szülei vegyes házasságban élnek. Mesterséges úton már az óvodában is elkezdődhet a kétnyelvűvé válás folyamata, amelyet később az iskolában tökéletesíthet az egyén.

• további említésre méltó megjelölések: additív – szubtraktív, produktív – receptív, összetett – koordinált – alárendelt, aktív – passzív, népi – elit…stb.

A kétnyelvűség kialakulásának lehetséges változatai

A kétnyelvűvé válás útján a gyermek legfontosabb kísérőtársai a szülei, a családja. Velük tölti a legtöbb időt, tőlük kapja az első nyelvi impulzusokat. Ez a körülmény nagyban befolyásolja, melyik nyelvet érti és kezdi el először produkálni. Susanne Romaine hat lehetséges módját sorolja fel a szimultán kétnyelvű nyelvelsajátításnak:

1. típus: Az egy személy – egy nyelv technikája: abban az esetben jellemző, amikor a szülők anyanyelve eltér egymástól. Az egyiküké a társadalom nyelve, amelyben a gyermek él, míg a másikuké eltér ettől. A szülők a gyermek születése óta saját anyanyelvüket használják vele szemben. Ebbe a kategóriába tartoznak a magyar-német vegyes házasságokban élők. A szabály alkalmazása első ránézésre nagyon egyszerűnek tűnik: ha például az apa német anyanyelvű, akkor ő felel a gyermek német nyelvi fejlődéséért, az anya pedig a magyarért. Természetesen csak akkor funkcionál a módszer, ha mindkét szülő közel azonos időt tölt a gyermekkel, és mindketten konzekvensek a nyelvek használatában, ami sokszor több kitartást igényel, mint azt a kívülállók gondolnák.

A technikát opol módszernek (one person one language) is nevezik.

2. típus: “Nem domináns családnyelv”: a szülők anyanyelve eltér egymástól, miközben az egyiküké megegyezik a társadalom nyelvével. Mindketten a társadalomban “nem domináns” nyelvet használják a gyermekkel.

3. típus: “Nem domináns családnyelv, a közösség nyelve más”: a szülők anyanyelve megegyezik, de eltér a társadalom nyelvétől. Mindketten anyanyelvükön szólnak a gyermekhez.

4. típus: “Két nem domináns családnyelv, a közösség nyelve más”: a szülők anyanyelve eltér egymástól, és a társadalom nyelve is különbözik. Mindkét szülő saját anyanyelvét használja a gyermekkel szemben.

5. típus: “Nem anyanyelvi szülők”: a szülők anyanyelve megegyezik a társadaloméval, egyikük azonban egy második, számára idegen nyelven beszél a gyermekkel.

6. típus: “Kevert nyelvek”: mindkét szülő kétnyelvű, esetleg a társadalom bizonyos területei is kétnyelvűek. A szülők keverik a nyelveket a gyermekkel folytatott kommunikáció során.

Romaine tipológiája – tekintve az egyének és a társadalmak sokrétűségét – kiegészítésre szorul. Valószínűleg nem törekedett teljességre, csak a leggyakrabban előforduló eseteket sorolta fel. A hat típus között nem lehet éles határokat szabni, hiszen léteznek olyan családok is, amelyek a legnagyobb jóindulattal sem sorolhatók egyik típusba sem. Szemléltetésül álljon itt egy példa: a szülők anyanyelve megegyezik, de eltér a társadalométól. Az egyik fél a társadalom nyelvét használja a gyermekkel szemben.

“Megkeresed a Malkofferemet?” – Kódváltás, kódkeverés

A kétnyelvűek nyelvhasználatában gyakran előforduló jelenség a kódkeverés, kódváltás vagy code-switching, ami alatt a nyelvek közötti szándékos, vagy véletlen váltást értjük. Az egynyelvűek általában értetlenül állnak szemben a jelenséggel, és egyértelműen annak tudják be, hogy a gyermek nem ismeri kellőképpen egyik nyelvet sem, ezért váltogat azok között.

A szakirodalomban fellelhető az igencsak negatív előjelű félnyelvűség (szemilingvizmus) fogalma is, amelyről akkor beszélünk, ha a kétnyelvű mindkét nyelvét meglehetősen hibásan birtokolja. A hiányosságok jelentkezhetnek mind a nyelvtanban, mind a szókincsben.

A félnyelvűség bélyegét gyakran rányomják a gyermekekre is. A feltételezés azonban egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen a gyerekek a nyelvi fejlődés folyamatában vannak.

Az életkor előrehaladtával egyre kevesebbszer élnek a gyermekek a kódváltás lehetőségével, ami egyrészt a szókincsük bővülésének, másrészt annak a ténynek köszönhető, hogy felfigyelnek arra, hogy így nem érti meg őket mindenki.

A sikeres kommunikáció feltétele, hogy mindkét nyelven elegendő impulzus érje a gyermeket, mert csak akkor lesz képes mihamarább szétválasztani a nyelveit. Felnőttként is gyakran találkozunk azzal a jelenséggel, hogy körül kell írnunk valamit, mert nem jut eszünkbe a szó vagy a kifejezés. Mivel a gyermekek szókincse megközelítőleg sem vetekedhet a felnőttekével az a veszély fenyegeti őket, hogy ha nem tudják magukat verbálisan kifejezni, visszahúzódnak vagy ellenkezőleg, agresszívvé válnak. Gyakran előfordul, hogy a német óvónőkkel folytatott beszélgetések során nem ismer rá az ember a gyerekre, mert otthon teljesen másképp viselkedik. A részben idegen nyelvi környezetben sokszor nem látnak más lehetőséget a gyerekek, minthogy tettekkel támasszák alá a véleményüket, hiszen hiába mondják, nem érti meg őket senki. Idővel egyre jobban beszélnek németül, de addig is nagy kitartásra és türelemre van szükségük.

A kódváltás különböző nyelvi síkokon jelenhet meg. Érintheti a fonetikai/fonológiai, morfológiai, lexikai, szintaktikai szinteket. A mondandónkban elfoglalt helyük szerint három típust különítünk el:

• a mondaton kívüli,
• a mondatok közötti,
• és a mondaton belüli kódváltást.

Álljon itt néhány, a beszédpartner számára esetenként fejtörést okozó példa:

“Megmutatom, hogy kell faltogatni” (6,4 éves)
“Ez pirosan szokott nézni” (4,1 éves)
“Ich lépek a….” (4,6 éves)
“Nemsokára lesz a Geburtstagom.” (4,9 éves)
“Nézd, fligézek!” (5,0 éves)

Összefoglalásul elmondható, hogy a kódváltás a kétnyelvűség természetes velejárója. Okozhatja stressz, fáradtság, felfokozott érzelmi állapot. A nyelvelsajátítás kezdeti szakaszában a kódváltás inkább kényszeredett, és szókincsbeli deficit okozza. A kétnyelvű környezetben nevelkedő gyermekek idővel olyan magas nyelvi kompetenciát érnek el, hogy gond nélkül képesek lesznek váltogatni a nyelveiket. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a gyerekek, akiknek a szülei nem keverik a nyelveket kisebb százalékban élnek a kódváltással, mint azok, ahol a felnőttek alkalmazzák azt. Későbbi használatát csakis a nyelvek szigorú szétválasztásával lehet kivédeni.
Felnőtt kétnyelvűek arról számolnak be, hogy a kódváltás segítségével, sokkal szabadabban tudják formába önteni mondanivalójukat. Ugyanakkor negatívumként említik azt a tényt, hogy ezáltal gyengül a “fordítói képességük”, és akadozik az egynyelvűekkel folytatott kommunikáció.

A kétnyelvű identitástudat – bikulturalizmus

Egy nyelv elsajátítása nemcsak új szavak és kifejezések illetve nyelvtani szabályok rendszerének a megtanulását, hanem az adott nyelvet beszélő nép kultúrájának a birtokba vételét is jelenti. A kétnyelvűek élete két nyelv és kultúra metszéspontjában zajlik. Sok esetben ellentétes elvárásoknak kell megfeleniük, ami konfliktushoz is vezethet.

Különbséget kell tenni a monokulturális környezetből származó első generációs kivándorló szülők, és az új hazában született, bikulturális gyermekeik közt, akik a kezdetektől szívják magukba két kultúra elemeit. Komplikáltabb a kérdés, hogy azok a gyerekek, akik idősebb korukban kerültek egy idegen országba és váltak kétnyelvűvé, hogyan viszonyulnak a kultúráikhoz. Sajátjuknak tekintik a később megismert kultúrát, vagy csak elfogadják és megélik azt nap mint nap? Egy dologban biztosak lehetünk, mégpedig abban, hogy a kétnyelvű környezetben élő emberek olyan magas kulturális szintet érnek el, amit az osztálytermekben nem lehet közvetíteni a nyelvtanulók számára. A kétnyelvű gyermek megtanulja értelmezni az országok közti különbségeket, és szinte minden esetben sikeresen integrálja azokat személyiségébe. Számára ez olyannyira természetes, mint hogy két nyelvet beszél.
A szülő részéről elengedhetetlen egy olyan kulturális háttér kialakítása, ami lehetővé teszi a gyermekek számára a kiegyensúlyozott bikulturális identitás fejlődését.

A kétnyelvű nevelés

Egy gyermek nyelvi fejlődésében nemcsak a vele szemben használt nyelvek játszanak szerepet, hanem az a nyelv is, amelyet a szülők használnak egymás között. Az sem mindegy, hogy az anya vagy az apa beszéli a környezet nyelvét. Kétnyelvű gyermekeket nevelő családokkal folytatott beszélgetések azt mutatják, hogy ha az apa nyelve magyar, az anyáé német, sokkal nagyobb százalékban sikertelen a kétnyelvűvé nevelés, mint fordított esetben. Ennek feltételezhetően az az oka, hogy az apák kevesebb időt töltenek a gyerekekkel, mint az anyák.
Ha az apa német anyanyelvű, az anya magyar és az apa nem beszél magyarul a szülői kommunikáció nagyrészt németül zajlik, amire a gyermek idővel felfigyel. A kicsikben körülbelül a következő gondolat fogalmazódik meg: Miért beszélünk anya nyelvén, ha ő is tud apa nyelvén? Teljesen jogos a kérdés.

A kétnyelvűvé válás dinamikus folyamat, amely során időről időre változhat a nyelvek erőssége. A vegyes etnikumú családok esetében általában egyformán fontos mind a magyar, mind a német nyelv. A gyermek születésétől fogva ki van téve mindkét nyelvnek, ezért az elvárás magas a felnőttek részéről velük szemben.
Természetes jelenség, hogy az ugyanolyan körülmények között élő testvérek nyelvi fejlődése eltérő is lehet. Addig amíg az első mindkét nyelvét kiválóan beszéli, előfordulhat, hogy például a harmadik ugyanannyi idős korában jobban beszél magyarul mint németül vagy fordítva. Számtalan tényező – amelyekkel néha maguk a szülők sincsennek tisztában- befolyásolhatja azt. Például nem mindegy, hogy milyen gyakorisággal használták az egyes nyelveket a gyermekekkel. Időközben megváltozhatott a nyelvi konstelláció a felnőtteknél. Az sem mindegy hányadik gyermekről van szó, és hogy hány év különbség van a gyermekek között?…stb.

A csak magyar anyanyelvű szülőknek sincs könnyebb dolguk, hiszen számukra komoly akadályt jelenthet a német nyelv hiányos ismerete, és a minden oldalról rájuk zúduló jószándékú tanácsok is elbizonytalaníthatják őket. Néhány példa:

” Ne beszéljen németül a gyerekhez, mert eltanulja a hibákat!”
” Miért beszél magyarul a gyerekkel ha Németországban él? Németül kell tudnia, nem magyarul.”

A fent említett és ahhoz hasonló tartalmú mondatok vagy eltántorítják, vagy megerősítik a szülőket abban, hogy két nyelven neveljék a gyermekeiket. Sokukban felébred a küzdőszellem, újult erővel látnak a feladatnak, mások úgy vélik, hogy talán van valami alapja ennek a nézőpontnak is, ezért ha megvan rá a lehetőségük felhagynak a kétnyelvű neveléssel.
Mint azt a példák is szemléltetik, egyáltalán nem könnyű konzekvensnek lenni a kétnyelvű nevelés során.

A kétnyelvűség társadalmi megítélése

A kétnyelvűség megítélése negatív volt egészen az 1950-es, 60-as évekig. A legelterjedtebb álláspont az volt, hogy két nyelv elsajátítása túlságosan megterheli a gyermeket, miáltal más mentális funkciók csak “takarékon” dolgoznak, aminek kihatása van a gyermeki intelligencia fejlődésére. Az állítást azzal vélték igazolni, hogy a kétnyelvű gyermekekkel végzett intelligenciatesztek eredményei jóval elmaradtak az egynyelvű társaikétól. Később kiderült, hogy a tesztek egyáltalán nem feleltek meg a célnak és a vizsgálat résztvevői szociálisan hátrányos helyzetű családokból származtak, ezért valószínűleg akkor is rossz eredményeik lettek volna, ha egynyelvű közegben nőnek föl.

Az első használható esettanulmányok a korai kétnyelvűségről Ronjat és Leopold nevéhez fűződnek. Ronjat a francia-német, Leopold pedig az angol-német kétnyelvűséget vizsgálta. Mindketten saját gyermekeik nyelvi fejlődését figyelték meg és foglalták össze.

A nyelvek presztízse

“Nem gondolja, hogy németül kéne beszélnie a gyerekkel?” “Mit akar a magyarral Németországban?” Ezekkel a mondatokkal valószínűleg többen találkoztunk már a hétköznapokban. Németországban sem az angoléval, sem a németével nem vetekedhet a magyar nyelv presztízse. Ha a kétnyelvű gyermek egy magas presztízsű nyelvet (Például: angol, francia) használ, az szinte minden esetben csodálatot vált ki a felnőttekből. Ha magyarul, lengyelül, románul szólal meg, igyekeznek lebeszélni a szülőket arról, hogy átadják gyermekeiknek a nyelvet. Sokszor maguk a szülők döntenek úgy, hogy a gyermek érdekében felhagynak vele.
Természetesen minden nyelv egyenrangú, de az ember környezetében élők nem mindig gondolják így, ami elbizonytalaníthatja a szülőket. A kétnyelvű gyermeknevelés nagy kitartást igényel, de az erőfeszítés minden esetben megtérül.