A nyelv és a beszéd

A nyelv a kommunikáció eszköze, a társadalom alapvető tartozéka. Sokféle definíciója van, de abban mind egységes, hogy a nyelvet szimbolikus szabályok által irányított rendszernek tekintik. Alapvetű funkciói: információközvetítés, az önkifejezés eszköze, képzeletbeli és elvont tárgyak megjelenítője. Két megnyilvánulási formáját különböztetjük meg: a beszélt, és az írott nyelvet.
A nyelvünk állandó változásban van. Az egyéni nyelvi stílus a nyelvezet.

A beszédelsajátítás szakaszai

A nyelvelsajátítás folyamatában különválik a beszédértés és a beszédprodukció képességének az elsajátítása. Már az újszülöttek is különbséget tudnak tenni a hangok között. Máshogy reagálnak a zenére, a beszéd hangjaira, és érzékelik a felnőttek érzelmi állapotát is. 4-6 hónappal az első szavak kimondása előtt megértik egyes szavak jelentését, és végrehajtják a szüleik instrukcióit.

A gyermeki beszéd fejlődési szakaszai a következők:

• preverbális,
• egyszavas,
• kétszavas,
• többszavas korszak
• kétnyelvűek esetében: két különálló szintaktikai és lexikai rendszer kialakulása.

A periódusok életkor szerinti tagolása csak nagy vonalakban értendő, hiszen minden gyermek másként fejlődik.

A preverbális szakasz

Kezdetben a sírás az újszülött nyelvi kifejezőeszköze, amelyet 2-3 hónapos korban felvált a gőgicsélés. A harmadik hónaptól tovább javul a csecsemő kontrollja a hangképző szervek fölött, és egyre több hangot képes produkálni. 9-10 hónapos korára ismétlődő gagyogás jellemzi a hangadást, amely az első év végére egyre inkább hasonlít a környezet által beszélt nyelvre.

Az egyszavas beszéd

Egy év és 18 hónap között megjelennek az első szavak, szókezdemények. A hangok elsajátítása nem problémamentes. Vannak gyerekek, akik egyes, nehezebben ejthető mássalhangzókat csak segítséggel (logopédus) tudnak megtanulni.

A szavak használatának a képességét megelőzi a tárgyállandóság kialakulása. Ez a feltétele annak, hogy a gyerekek megértsék, hogy a szavak tárgyakat jelölnek. A szóhasználat és a szótanulás kezdetben szelektív. Először főneveket, majd igéket, később jelzőket és határozószókat is használnak a gyerekek.

Többször előfordul a kiterjesztett szóhasználat, ami a szó jelentésének tágabb vagy szűkebb értelmezését takarja. Más szavakkal azt értjük alatta, amikor a gyermek például minden állatot a “kutya” szóval illet, vagy az összes férfit papának hívja. A másik véglet – ami ritkábban fordul elő -, hogy a kutya szó csak egy bizonyos állatra, mondjuk a szomszéd kutyájára vonatkozik.

A kétszavas beszéd

Másfél éves korban lényegesen felgyorsul a szótanulás üteme, és a mondatalkotás kezdeti lépéseit is megteszi a gyermek. Az ebben szakaszban használt beszédmódot távirati stílusnak is szokták nevezni, mert a gyermek nem rendel a szavakhoz toldalékot. Így jönnek létre a “Mama ott.”/“Papa haza.” stílusú mondatok. Gyakran csak a gyermek közvetlen környezetében élő felnőttek értik meg őket.

Többszavas mondatok

Néhány hónappal az első kétszavas mondatok megjelenése után robbanásszerűen megugrik a beszéd elsajátításának a fejlődése, sokkal komplexebbé válik. A nyelvtani szerkezetek intuitív megértését támasztja alá, hogy a gyermekek soha nem illesztenek a szavakhoz nem a szófajhoz illő toldalékot (a főnév nem kap igeragot, és az igéhez nem kapcsolnak határozóragot).

A legtöbb kérdés a szintaktikai fejlődéssel kapcsolatban merül föl. Itt említést kell tenni a túlszabályozás és a kreatív általánosítás jelenségéről.
A túlszabályozás a nyelvtani szabályok alkalmazásával közel egyidőben jelenik meg. Azt értjük alatta, amikor a gyermek kivételek esetében is a megtanult szabályt alkalmazza. A túlszabályozás általában kontrolláltan zajlik. Jelenlétét az jelzi, hogy a 3-4 éves gyerekek minden nehézség nélkül többesszámba tesznek a megadott instrukciók szerint értelmetlen szavakat is.
A szülők sokszor értetlenül állnak a fenomén előtt, és nem tudják megmagyarázni, hogy miért használja a gyermek azokat a szerkezeteket rosszul, amelyeket korábban helyesen alkalmazott.

Kreatív általánosítás alatt a gyerekeknek azt a képességét értjük, hogy a fentiek ismeretében képesek új szavak létrehozására. Szokatlan képzők használatával új szavakat alkotnak, vagy különböző jelentésű szavakból újat képeznek.
A nyelvi egységek komplexitása nagyban befolyásolja, mikor tanulja meg azokat a gyermek. Először az igék és a főnevek, majd a melléknevek és a névmások használatát tanulják meg. A kijelentő mondatokat hamarabb tudják alkalmazni, mint a kérdő vagy a tagadó mondatokat. Azokban a nyelvekben, amelyeknél kérdés esetén megváltozik a szórend (például a német) egyszerűen kérdő hangsúllyal ejtik a gyerekek a kijelentő módban álló mondatokat. Legkésőbb a tagadás helyes használata alakul ki.

A beszédértés és a beszédprodukció készsége nem teljesen párhuzamosan fejlődik. Például nem sokkal a beszéd egy bizonyos szintjének az elérése után képesek a gyerekek a nyelv szimbolikus, képletes használatára (metaforák), de a felnőttek ilyen jellegű nyelvhasználata megrémíti őket, és nem tudnak mit kezdeni a ” Rögtön világgá megyek…” típusú mondatokkal.

Körülbelül 5-6 éves korra fejeződik be az anyanyelv összes fontos szabályának az elsajátítása. A szavak jelentésének pontosítása azonban tovább zajlik.

Az egynyelvű nyelvelsajátítás

Az anyanyelv elsajátítása lényegesen különbözik a későbbi idegennyelv – elsajátítástól. Köztudott, hogy addig amíg a felnőttek, idősebb gyerekek csak komoly erőfeszítések árán képesek megtanulni egy nyelv nyelvtani szabályrendszerét, a beszélni tanuló gyermekek látszólag könnyedén veszik ezt az akadályt. Ez éppúgy vonatkozik az egynyelvű mint a két nyelven nevelkedő gyermekekre.
Ha megkérdeznénk az utca emberét, hogy mit gondol arról, hogyan tanulnak meg beszélni a gyerekek, nagy valószínűséggel azt válaszolnák, hogy utánozzák a felnőtteket. A föltevés csak részben igaz, hiszen a gyermekek olyan nyelvtani szerkezeteket, ragozott formákat is produkálnak, amelyeket soha nem hallottak. Így jön létre például a “lót”,, “kenyért” vagy az “Ott a gyerekek” mondat. A nyelv elsajátításának a folyamata sokkal bonyolultabb, mint azt hinnénk.
A gyermek a kreativitása, és a környezetével való folyamatos kölcsönhatás következtében sajátítja el a nyelvet. A tudomány mai álláspontja szerint a nyelvelsajátítás képessége öröklött, azonban nem határozza meg, hogy a gyermek melyik nyelvet fogja megtanulni. Ez kizárólag az őt körülvevő társadalmi környezettől függ.

A beszélt nyelv elsajátításával kapcsolatban több olyan kérdés merül föl, amelyekre a tudomány nem tud egyértelmű választ adni. Továbbra is rejtély fedi a szójelentés megtanulását és a nyelvtan elsajátítását. A szójelentés megtanulásával kapcsolatban felmerülő érdekesség az, hogy a gyermekek a kezdetekben nem értik az adott nyelvet, ezért nincs semmilyen támpontjuk a szó jelentésével kapcsolatban. Két-három éves korukra azonban több ezer szó jelentésének vannak a birtokában, és a beszédtanulás során a jelentésüknek megfelelő módon használják azokat.
Az idők során számos elmélet született a gyermekek nyelvelsajátításával kapcsolatban. A legismertebbek:

• a behaviorista tanuláselmélet,
• Chomsky maturációs (innátista) elmélete,
• a konstruktivista felfogás, valamint
• a cselekvésközpontú (interakcionalista) elmélet.

A behaviorista elmélet

A behaviorista tanuláselmélet volt az első, amely megpróbált magyarázatot találni a gyermekek nyelvelsajátítási mechanizmusaira. Követői úgy vélték, hogy a gyermekek “tiszta lappal” jönnek a világra, amelyet az őket körülvevő környezet hatására “írnak tele”.
A behavioristák elsősorban a kondicionálásban és az utánzásban látták a megoldás kulcsát. Szerintük a gyermekek a nyelvelsajátítás nem kreatív, passzív résztvevői. Egyszerűen a felnőtteket utánozva tanulnak meg beszélni. Például az anya rámutat az autóra, és azt mondja: “autó”, a gyermek pedig utána mondja, amit hallott.

A másik lehetőség, a kondicionálás hívei úgy vélik, hogy a felnőttek azáltal terelgetik a gyermekeket a nyelvelsajátítás útján, hogy pozitívan megerősítik, azaz dícsérik, illetve kijavítják őket. Ez az elmélet azt feltételezi, hogy a felnőtteknek a gyermekek minden megnyilatkozására reagálni kell, különben kudarcba fullad a beszéd elsajátítása.

Az elmélet ellenzőinek tábora azzal támasztotta alá meggyőződését, hogy a gyermekek még soha nem hallott mondatok létrehozására is képesek. Ha csak utánoznának, akkor ez nem lenne lehetséges. Ma már elavult a behavoirista szemlélet, de továbbra is vitatott az utánzás szerepének a fontossága.

A maturációs elmélet

A nyelvelsajátítás kérdésének vizsgálatában fordulópontot jelentett Noam Chomsky innátista elmélete. Chomsky úgy vélte, hogy minden csecsemő általános és gazdag nyelvi képességekkel születik. Ezt látta igazolni abban a tényben, hogy a különböző anyanyelvű gyerekek nyelvelsajátítási szakaszai és azok jellemzői azonosak.

Azáltal, hogy a gyermekek hallják a beszédet, beindul egy bizonyos “nyelvelsajátító mechanizmus”. A gyermek a környezetétől hallottak és az úgynevezett univerzális grammatika alapján nyelvi szabályokat fogalmaz meg, és az így nyert szabályok segítségével alakítja ki (generálja) mondandóját. Ez a magyarázata annak, hogy sokszor olyan szerkezeteket használnak, amiket nem hallottak senkitől. Feltételezhetően hipotéziseket állítanak föl egy-egy nyelvtani szabállyal kapcsolatban, amelyeket aztán – tesztelés után – később megfelelően alkalmaznak (hipotézis-ellenőrzés). Ez a tesztelés az oka, hogy sokszor úgy vélik a szülők, hogy a gyerek “visszaesett” a beszéd elsajátításában. Ebben az esetben alapvetően nem hátra, hanem előrelépést szimbolizál a hibás szerkezetek alkalmazása.

Az elmélet szerint a gyermekek eredetileg minden emberi hangot képesek produkálni, de a beszéd birtokba vétele során csak azok maradnak meg, amelyeket a környezetüktől hallanak.

A Chomsky által kidolgozott generatív nyelvtani rendszer kimondja, hogy véges számú generáló és transzformáló szabály segítségével végtelen számú nyelvtani egységet (például mondatot) tudunk generálni. Ezeket a minden beszélt nyelvben előforduló mélyszerkezeteket nyelvi univerzáléknak nevezte el.

A konstruktivista elmélet

A megközelítésmód legismertebb képviselője Piaget francia pszichológus volt, aki a nyelvi fejlődést a kognitív fejlődés egyes területeivel kötötte össze. Chomskyhoz hasonlóan a gyermekek aktív nyelvtanulási hozzáállásából indult ki, és elvetette a behaviorizmus idevágó feltevéseit. Az elmélet kétségbe vonja a velünk született univerzális bázisnyelvtan létét.

Piaget szerint a nyelvhasználat logikája elsajátítható az érzékszervi-mozgásos intelligencia fejlődése során. Bírálói úgy vélték, Piaget adatai nem támasztják kellőképpen alá, hogy a cselekvésben és a beszédben megnyilvánuló logika bármelyike egyértelműen a másikból következne, ezért az értemi fejlődés két különálló folyamatával állunk szemben. Ezt támasztja alá, hogy a vak gyerekek, akik az érzékszervi-mozgásos intelligencia terén lemaradást mutatnak, mégis gyorsan megtanulnak beszélni.

Az interakcionalista elmélet

Követői úgy vélik, hogy a beszéd nemcsak kognitív-intellektuális teljesítmény, hanem szociális cselekvés is. Azzal, hogy kimondunk valamit, egyidejűleg egy cselekvést is végrehajtunk. A gyermekkel folytatott párbeszéd során közös cselekvést végzünk, amely során a gyermeknek nemcsak mondatokat kell alkotnia, hanem ügyelnie kell arra is, hogy azok tartalmilag is megegyezzenek a beszélőpartner mondandójával.

A kétnyelvű nyelvelsajátítás

A kétnyelvű nyelvelsajátítás vizsgálata manapság a gyermeknyelvkutatás egyik jelentős területe. Tekintve, hogy a globalizáció velejárójaként meginduló migrációs mozgások következtében egyre több kétnyelvű él a Földön, feltétlenül szükség van az ilyen irányú kutatásokra. Göncz a korai kétnyelvűség és a beszédfejlődés, valamint az értelmi fejlődés kapcsolatát vizsgálta. Az általa elvégzett tesztek segítségével bebizonyította, hogy a kétnyelvűség nem befolyásolja károsan a személyiségfejlődést. Említést tesz a kétnyelvűség előnyeiről, kiemeli a kétnyelvűek metanyelvi tudatosságának korai fejlettségét, valamint jobb nyelvi analizáló képességét.

A gyermeki nyelvelsajátítás egyik jelentős faktora a gyermeket körülvevő szociális környezet hatása a beszédre. Ingerszegény környezetben lassabban fejlődik ki a beszéd végleges formája, amely fiatal felnőttkorra (közel húszéves kor) alakul ki.

A beszédtanulás folyamata során felbecsülhetetlen értékű a közvetlen hozzátartozók szerepe. Ők azok, akik szüntelenül korrigálják a gyermekek “nyelvbotlásait.” Abban az esetben, ha a migrációs háttérrel rendelkező gyermek mindkét szülőjének eltér a nyelve a társadalom nyelvétől, sérül ez a beszédtanulás szempontjából fontos momentum, hiszen a szülők – saját nyelvi hiányosságuk miatt – sokszor nem tudják segíteni a gyermekeiket, akiknek így egyedül kell megküzdeniük a nyelvelsajátítás nehézségeivel. Ebből kifolyólag természetszerűleg lassabban haladnak. Ez a megállapítás azonban nem törvényszerű, mert éppúgy mint az egynyelvű gyermekek esetében, a kétnyelvűek nyelvi fejlődése is – számos külső és belső tényező függvényében – eltérő módon zajlik le.

Külön figyelem illeti az olyan kétnyelvű gyerekeket, akiknek mindkét szülőjének eltér a nyelve a társadalom nyelvétől.

Elméletek a kétnyelvű nyelvelsajátítással kapcsolatban

Penfield és Roberts az életkor jelentőségét emeli ki a nyelvelsajátítással kapcsolatban. Kritikus periódus hipotézisük azt feltételezi, hogy az agy plaszticitása felelős azért, hogy egy bizonyos életkor után (10-12 év) nem, vagy csak alacsony szinten lehet egy második nyelvet elsajátítani. Bizonyítékul szolgált a “farkasgyerekek” esete, akik állatoktól körülvéve, szocializálatlan környezetben éltek, miáltal nyelvi input híjján nem tanultak meg beszélni és később sem tudták azt pótolni.
A hipotézis megalkotása óta számtalanszor megváltozott a kritikus életkori szakasz behatárolása. Eleinte a második életévet jelölték meg alsó határként, majd a születést, legújabban pedig a magzati szakaszt. Manapság az egyes nyelvi szinteket különböző módon érintő szenzitív szakaszról beszél a szakirodalom.

A kétnyelvű gyermekek szimultán nyelvelsajátítására vonatkozó elméletek továbbra is megosztják a kutatókat. Egyesek úgy vélik, hogy a gyermekek kezdetben egy rendszert alakítanak ki a nyelvekből (One System Hypothesis), amely később kettéválik. Mások úgy vélik, hogy a két nyelv a kezdetektől fogva külön fejlődik (Separated System Hypothesis).

A közös kezdeti rendszer hipotézise (Unitary Language System Hypothesis) kimondja, hogy körülbelül kétvéves korig egy szintaktikai rendszer és egy lexikon áll a gyerekek rendelkezésére. Kétéves kor után elkülönül a két nyelv lexikona, amelyet továbbra is egyetlen szintaktikai szabályrendszer irányít. Ötéves kor után végleg kettéválnak a rendszerek. Természetesen ezzel az elmélettel kapcsolatban sem egységes a kutatók véleménye, mert vannak akik úgy vélik, hogy már a kezdeti szakaszban kialakul a külön fonológiai rendszer és kettéválik a lexikai állomány. Navracsics úgy véli, hogy a kétnyelvű szimultán nyelvelsajátítás során egyes nyelvi szintek az egyik, mások a másik hipotézist igazolják.

A küszöbhipotézis megalkotója Cummins. Véleménye szerint a kétnyelvű gyermekek a kezdeti (az első küszöb eléréséig terjedő) szakaszban gyengébben teljesítenek mint a monolingvisek, azonban idővel behozzák a lemaradást, sőt túlszárnyalják az egynyelvűeket. Azonos életkorú bilingvisek esetében a domináns kétnyelvűek gyengébb, a balansz kétnyelvűek jobb eredményeket produkálnak egynyelvű társaiknál.

Ugyancsak Cummins nevéhez fűződik az interdependencia hipotézis, amely kimondja, hogy a második nyelven elért kompetenciaszint részben attól függ, hogy az egyén az első nyelvén milyen kompetenciával rendelkezik, amikor kapcsolatba kerül a második nyelvvel.